fa-bula

az átlagember felületessége kezelhetetlen. az alkotó a kommerció bolondja legyen-e, vagy a géniusz késztyűbábja.. ez évezredes kérdés. azokat nevezzük alapvetően kultnak akik megtalálják valamelyest a csapást, ami ha nem is közép vagy arany, de legalábbis sárga ösvényen halad. a szomorú igazság azonban az, hogy az emberek nagyon könnyelműek és soha nem néznek be a függöny mögé, nekik elég a nagy varázsló imázsa. igazából azt akarják, hogy hazudjunk nekik. elveszítették a képességét annak, hogy felismerjék az igazság banális és egyszerű voltát. valami bitang divat elhiteti velük, hogy ami egyszerű az unalmas.

a kora reneszánsz óta szórakoztatták a mosdatlan tömegeket a Punch & Judy mutatványos művészei (nálunk ennek megszelidült változata Erős János ill. Paprika Jancsi). közérthető történetek amiktől rettegünk a mindennapokban, de egy bábú kalandjain keresztül mulattató vásári látványossággá lesznek - pl. az erőszak, nekrofília ami gyakran szerepelt az előadásokban - és azonnal elfelejtjük, hogy a "hős" akit tapsolunk és ünnepelünk igazából egy púpos, asszonyverő, gyermekgyilkos pszichopata.

a rajzfilm-erőszak őse... zseniális.

az egyszerű igazság egy swazzle torz, sipító hangján beszélt és mindenkihez eljutott. minden faluba, minden emberhez, gyerekkorunktól kezdve hallhattuk. talán ezért is hívják ezeket a mutatványosokat 'professzoroknak'.

tegnap Harlan Ellison Stalking the Nightmare című novelláskötetének bevezetőjét olvastam amit stephen king írt. oldalakon keresztül blablázott saját magáról, az anyjáról, a gyerekeiről és bekezdésenként méltatta a szerzőt anélkül, hogy bármi érdemit mondott volna. aztán elolvastam az első novella a The Quite Lies The Locust Tells első pár mondatát, amik egyből úgy hatottak, mint egyfajta vádirat king és az egész generáció ellen akiket a sikerei ösztönöztek. szerintem kingnek ez nem esett le... a lényeget nemcsak leírni képtelen, de ha leírva látja felismerni sem. éles határvonal mentén vállt el a szar a májtól, a külnöbség azok között akik írnak és azok között akik írók. (én magamat mindig is afféle vakmerő laikusnak tartottam, olyannak aki a keleti fronton a vérgőzös tűzharc közepébe képes lett volna behajítani egy hógolyót.)

Alisa Kwitney és a The Sandman összefoglaló "gyűjteményes kötettel" ugyanígy voltam. kiderült, hogy az egész egy lelkes, gyönyörűen tördelt és illusztrált semmitmondó seggnyalás. magukat a Sandman képregényeket nem csak Gaiman miatt szeretem, hanem mert a történetei mélységeiben kapcsolódnak össze azokkal a mítoszokkal és legendákkal amiken felnőttem. az ősi meséket alázattal és értéssel jelenítette meg a saját világában egy olyan kaleidoszkópot hozva létre, amin keresztül ezek egymást erősítik. nem alapanyagot látott bennük, a bölcsességüket és értékeiket hozta a felszínre.. restaurálta őket finomságaikkal és részleteikkel együtt.
de amikor azt látom, hogy ezek a részletek a mesék ismeretének hiányában még a Sandman egyik szerkesztőjén is elvesznek, akkor nagyon szomorú vagyok. mert mi csapódhat le akkor az egyszeri olvasóban? kult-hype, nyáj-tudat... a pozitív kritikák és díjak serege mellett Gaiman szerénységét már egy ideje egészen más szemszögből látom. értem már, hogy támogatja a Coraline film elkészülését és még számítógépes játék is lesz képzeljétek.. Wii-re. ez már a Punch & Judy sátor... ez már a mutatvánnyá egyszerűsödött mű. Dali a dísztányérokon. ugyanaz a hálás ám derengő csalódottság amit Szabó Réka arcán véltem látni a Buddha szomorú előadása után. mennyit ér a siker, ha láthatóan senki nem ismeri fel a munkád teljes mélységét. ha a csomagolást állítják ki a nappaliban nem az ajándékot ami benne volt.

és csodálkozunk, hogy nagy lebegő fejek irányítják a világot.
ha elvesznek az egyszerű igazságok, akkor miben higgyünk ezután?