"..s talán még ma is él."

az utolsó mondat után.. nincs semmi. a légy zümmögése helyettesíti a pipafüstöt (mivel a kölkök között nem gyújthatok rá). nagy csillogó szemek néznek, pici orrok ficánkolnak, kerek fülekben huhog a csend. az óvónők kucorognak a sarokban. félénken mosolyognak, ahogy fürkészik az estére már szokás szerint fáradt, nyűgös és zajos gyerekhadat. ahogy ülnek, mint a tyuk (így. u-val.). aztán elkezdenek, ütemdiktálósan tapsolni, mindenki összerezzen és rájönnek, hogy vége.
mocorogni és kérdezgetni kezdenek bátortalanul.. a kicsi kezükkel a térdemet löködik.
de hooogy? de mééééér? és aaaaaaa....?

ennek a mesének nem volt igazi vége, talán soha nem is lesz. a hős, bár furfangos és erényes, végül mégis pórul jár. elszenved egy olyan sorsot, ami talán csak neki jut. nem is igazi balsors... de 6 éves fejjel, 26 éves fejjel, 76 éves fejjel ez nem felfogható. csivitelnek a sok-sok pici hangjukon és egymást túlcsipogva, követelik a részleteket.

- mi a tanulság? - kérdezem. megint nagy csönd lesz. aztán:
- mindig adjunk kekszet a koldusnak!!! tanuljunk meg jól kártyázni!! stb.
:D

a tanulság az, hogy az ember lehet semmit nem nyer azzal, ha legyőzi a legnagyobb ellenfelét.
és, hogy a fürge ész, nem csak kihúzhat minket a csávából, de bele is keverhet.
legyünk igazságosak azokkal is, akik ellenünkre törnek.
és néha a legnagyobb jótétemények követelik, a legnagyobb áldozatot.

kétértelmű ugye. tőlem nekik. egy falatka útravaló a pici életükhöz, ahogy szeptemberben elindulnak egy nagyobb (és furább) világ felé.
egy mese mennyről és pokolról és halálról, és egy emberről aki megverte kártyában az ördögöt
és aki a gyönyörűen tudott fütyülni.