Kritikus Hányad

olyan kibaszott szarul érzem magam.
lemászik a kanapéról a földre, hogy ne csak nekem legyen rossz és annyira szeretnék jobban osztozni az ő fájdalmában, de nem tudok. szeretném kivenni a részem de nekem ez nem adatott meg (ti "szenvedtek, minket a cipő szorít") és az alapján amit én érzek, csak elképzelni tudom mit érezhet ő, és az borzalmas.
mert látszani nem sok látszik. csak néha ahogy rámnéz. meg ahogy minden nevetésén hallom a bizonytalanságot. azt mondta, hogy szeretné ha nem érnék hozzá, majd ő idebújik. így feküdtünk a földön, ő félig rajtam, mégis közöttünk és bennünk ez a kurvanagy hiányjel.
ma meg fogjuk beszélni, milyen szép is lett volna ha mindez máshogy történik, vagy ha soha nem történt volna meg. utóbbi kifejezetten őrjítő, mert a legnagyobb ajándékot kaptam amit csak lehetséges. holnap, vagy holnapután pedig el fogja mondani: akárhogyis áll a dolog, közös veszteségen nem alapulhat két ember kapcsolata, legalábbis a miénk nem. és én ezt meg fogom érteni, mert már most is tisztában vagyok vele. nincsenek és nem is voltak illúzióim. nem kívánom azt, bárcsak ne történt volna meg. nem kívánom azt bárcsak máshogy lenne minden. nemhogy álmodozni, vádolni is képtelen vagyok bárkit is. az itt és most éppen eléggé nehéz. "minden únt és ostoba".
nem tehetek mást, egyszerűen csak kibaszott szarul vagyok.