Kritikus Hányad

nem értek semmit. az elmúlt pár nap teljesen értelmetlen volt eltekintve némi ünnepi előkészülettől és szakdoga utánjárástól. nem csak hogy értelmetlen, de úgy érzem teljesen fölöslegesen ártottam valakinek akit nagyon szeretek és mellesleg magamnak is.
elkezdtünk beszélni arról amiről nem tudtunk beszélni senki mással. nem azért mert akkora titok, egyszerűen csak senki nem tudott volna olyat mondani amitől bármi is jobb lenne. azt gondoltam ez olyan dolog amit az embernek magában kell elintéznie. teljesen igazam volt. nemtudom miből gondoltuk, hogy majd a másik közelsége segít, hogy majd a másik tud olyat mondani amitől bármi is jobb lesz. mert nem lett. minden csak szarabb lett. 3 napig bámulhattuk egymás sebeit, tehetetlenségét és fájdalmát, túlságosan bénán a vigasztaláshoz, túlságosan keserűen, hogy sírjunk. a legmorbidabbak azok az alkalmak voltak, mikor belénkcsapott hirtelen az életösztön és ötletszerűen megpróbáltunk csinálni valamit. főztünk, ettünk, filmet néztünk, csevegtünk dolgokról és nevetgéltünk közben. iszonyatosan morbid volt. de akárhova mentünk, akármit csináltunk, akárkivel beszéltünk mindig visszatértünk a pokolnak ebbe az abszurd szeletkéjébe. ahol csak bánat van, semmi düh. én férfi vagyok én nem tudok ezzel mit kezdeni. és nem mondhattam azt hogy "szerelmes vagyok beléd, együtt át tudjuk vészelni, minden rendben lesz" mert nem így van. pedig valahol ezt várta, tudat alatt szerette volna hallani, de tudta hogy hazudnom kellene. nem akarta hogy hazudjak mert ő sem így érez. és ettől minden csak szarabb és szarabb lett. nem volt neki senki aki ezt mondhatta volna, és én sem lehettem azzal akivel megpróbálhatnám elfelejteni ezt az egészet, mert idekötött ez az undorító, szerncsétlen helyzet.
és most elment.
fogta a kis útravaló hamubasült gyrosát amit csináltam neki és elment. és nem örülök neki, hogy elment de nem is bánom. ez a megmagyarázhatatlan érzés maradt itt, ez az életéhség és ez a ... szeretet. amitől izsonyatos bűntudatom van.
nem értem ezt. nem értek semmit.