ezt muszáj...

megyek a váci utcában... nézelődök. kihasználom, hogy színvonalas öltönyömnél fogva a mosdatlan tömegek fölé emelkedő emberi lénynek érezhetem magam pár napig még, aztán úgyis visszahuppanok majd az ismeretlen-arctalan-alsóközéposztály seggmeleg iszapjába ebihalakodni...

(ebihalakodás: az a felülről letekintő emberi lény számára kimondottan komikus és mulattató foglalatosság, mikor az igen apró békaporontyok minden erejüket megfeszítve tempóznak a csökevényes farkincájukkal mégsem haladnak virtuálisan sehova)

...és akkor már gondolkodtam a karácsonyi ajándékokon és bemegyek ide-oda, mikor a szervezetem jelzi, hogy kifogyott az univerzális hajtóanyagból (ha függő is vagyok legalább büszke). namost én a kávénak alapvetően az ízét szeretem, hogy ezt elnyújtóztatva hörpölömkedjem körbe karikába tejeskávét szoktam kérni, de a hatás kedvéért dupla/tripla eszpresszóból. mostisez. bemegyek... ezt kérem. ordenáré ostoba picsa... jön adja. 4decis pohár.. "jehő"-mondom. mendegélek és hörpölöm a ... mitis? miez? cukros enyhén szürke tejhabot aminek ötlete sincs a kávéról... nyeh! nojó. olyan ez mint a szex akkor. majdegyszer. mindjártodaérünk. nekemisjólesz. menjünkcsak.

100 méterrel később:

hörpölöm ezt az iszonytató nyákot, az élet sekélyes voltának sejtelmes csendjének ígéretébe burkolja a tudatom... meztelen emberi agyam babakori emlékekhez nyúlik vissza, kormospirítós-szagú reggelik képe dereng fel a kis lakótelepi konyhában, gyermektápszer íz a számban... szinte már érzem a pelenka melegét a seggemen, teljes trankvillitásba ringat ez a fehér pösz amit inkább harapok, mint iszok majd a lanyha, áhitatos ősnyugalom gyomorforgató elégedettségének kellős közepén megreped a világ...
arconrúg belülről a pokoli indulat, miután a tejhabon - ami minden gyanúmat elhesegette - áttör a tűzforró, keserű tripla eszpesszó ami nemcsakhogy nem "fekete, mint az éjszaka és édes mint a bűn" hanem kobalt-barnás-ónszínű, mint a bogarak kitines háta, mert sokadik főzet lehetett ugyanabból a zaccból vagy valami és persze a cukor mind a habban ragad, sosem érte el a kávém ezen bugyrait. lángoló, keserű kátrány ropog a számban...

olyan fejet vágtam és olyan hangot adtam ki, mint mikor superman kriptonittal mos fogat...

engem ez a kávé megölt. elpusztított... kisded lelkem puha kopaszkás fejecskéjét letépte Szaphó kebeléről, sírásranyíló szájába ürítette pálinkagőzös állati vizeletét majd a hideg iszamós friss cementbe dobta és zimbabwei bányászbakkancsal kezdte teljes erőből beletaposni apró testét üreges, törékeny, madárszerű csontjainak recsegésétől kísérve.

MEGNYÍLTAK AZ ÉG ABLAKAI ÉS AZOKON ÁT PUFÓK ANGYALOK SÍRTAK!!!







egyszerre nem voltam sehol. azt hittem a legendás "egy nap 100 kávé" nirvánájában lehetséges ez csupán, de nem. ó nem. ez a limbó volt. a purgatórium magva. buszmegállója a kozmosznak. mikor az agyat olyan élmény éri, hogy pingelni se tud ezért inkább leteszi a tudatot ebben az... ürességben.

isten farzsebében voltam. egy 20 filléres és egy félbetépett laprágó voltak a társaim és Nietzsche katatón ringatózó teste.

hirtelen arra gondoltam megváltoztathatnám a nevem. lehetnék "E"... vagy "O". mindig is szerettem volna magánhangzó lenni.

aztán lett megint kép és hang. összeszedtem minden alsóközéposztályos tartásomat és köptem.
majd elindultam mintha mise történt volna szép csendben vissza a fehérház felé.

miért? MIÉRT TETTÉK EZT VELEM???