0.1

a kávé amit rendeltem isten ellen való kotyvalék volt.
ezt a lány a pultban is tudta. remegett is a keze ahogy atyai, vigyázó tekintetemtől kísérve őrölt és pörkölt és tömött és főzött.
a korai vendégek is tudták a kávézóban. gubbasztottak a hosszú székeiken, biztos kézzel feszület gyanánt magukelé tartva a friss, domesztikált capuchinóikat és habos latte költeményeiket. vad vádak sercegtek körülöttem, a kívánságomra megcsúfoltatik most minden ami szép és jó volt ezen a világon. lemoshatatlan gyalázat érte fontosságuk égiszének reggeli portékáját, de csak ültek és nézték, mint a papok a népirtást.
a melósok is tudták a kávézó előtt. az eszpresszóikat halvány grimaszokkal nyeldeklő izzadó helóták. ijedt vicsoraikon látszott, hogy tudják egyetlen kortytól is bevérezne az ínyük és mardosta őket belül a kérdés: miféle szörnyszülött, miféle sátán képes meginni ezt a folyékony enyészetet?!
de legfőképpen maga isten tudta. hallani lehetett ahogy felszisszen a messzeségen túl, ahogy finom roppanással megmarkolja az abrosz szélét. úgy érezhette magát, mint egy halott békát spárgán rángató szifiliszes kis kurva.
a pénzt a pultra tettem, de senkinek nem volt sürgős eltennie. mohóságból vagy zavaromban felmarkoltam pár tucat cukros zacskót és elsurrantam az iszonytól súlytott munkások sorfala előtt, sápadtan és csendben meneteltem, nyugodtan kavargatva a papírpohárba rejtett fekete kórságot amitől egy tisztességes asszony azonnal elvetél. számomra azonban csak egy újabb nap kezdetét jelenti ebben az álmosan pislogó habókos világban.
egy utolsó pillantást vetettem még hátra, a kávézóra és népségére. kopott fényű pici vörös szemek magyarázta volt: "nem haldoklom bazdmeg, én így élek".