ról

befáradtam az irodakucokba persze... lehetőségeim és esélyeim teljes tudatában és felfegyverkezve a sanda tippel, hogy miért hívnak be oda. amúgy is szeretem a kihívásokat. odabent naftalin, por és törvényszag, mint gyerekkoromban volt apám dolgozószobájában. zugaroma.
nem csevegünk sokat mégis kövér golyókként gurulnak le a hátamon a percek, az ajtó alatt látom a ténfergő és céltudatos-lator lábak árnyékait. végzünk és fapofával jövök ki, végigtekintek az arcokon. attól sem lenne nyílvánvalóbb ki a Júdás, ha felemelné a kezét. a női alattom és fondorlat és számítás nagyon veszélyes szeszély. tejhabosító tele gecinagy pengékkel.
ahogy átmegyek a konyhalyukon gyerekszerűen apró kezek ragadják meg a zakóm ujját és vonják hozzám magukat. pici meleg test tekeredik a jobb karom köré, oda se kell nézzek, hogy lássam a bűnbánattól, könnytől és hálától ragyogó szemeket. a vihar elvonult, őt nem hívták be a kucokba, tehát elvittem a balhét. kényelmes kis szatén sálként söpröm le magamról finoman a mondandójával és a közelségével együtt. veszem a cuccom, mintha sohasem lett volna ennyire nehéz és egy tétova lábjegyzetként hátralendített helóval távozom. emelt fővel, tiszta lelkiismerettel.

mert azt kapják amit megérdemelnek. jópár órába beletellik majd mire rájönnek, hogy nem rúgtak ki. addig lesz akit a bűntudat fog mardosni, lesz akit a gonosz diadal langyos mámora, de biztosan meg lesznek lepve mikor holnap bejövök, mintha mi sem történt volna. el fognak merengeni, vajon ki lehetek én, hogy nem rúgtak ki? vajon mit mondhattam? mostantól mindenki nagyon kedves és segítőkész lesz úgy érzem.

mit tanultunk ma gyerekek? sose vidd el a balhét, ha nem tudod mihez kezdesz vele.

(és HAH, mert szabad az egész napom és estém!!!)