hangok a sötétben

"Az emberi viszonyok és az élettér alapvető átalakulása velejárója minden új korszak eljövetelének. A XX. század hajnalán a technikai lehetőségek megváltoztatták az ember világról alkotott képét. A Hiroshimára ledobott atombomba nemcsak a háború végét jelentette, hanem egy új kor kezdetét is, melynek paradigmaváltása hatalmas szellemi lépést követelt az emberiségtől, hogy etikai, morális és eszmei síkon utolérje ezt az új borzalmas és csodalatos technológiát. Ezt a lépést még mindig nem tettük meg. Átlendültünk egy olyan időszakba, ahol a technikai fejlődés sebessége napokban és hetekben mérhető. Míg a történelem során fél évszázadok is elteltek, mire olyan általánosan alkalmazható vívmánnyal állt elő a tudomány, mely mindannyiunk életét mindennapi szinten befolyásolta, addig ma a telekommunikáció és digitális forradalom világában gyakorlatilag a saját jövőnket éljük. Ami tegnap még csak álom volt, holnapra valóság lehet. Ezért nevezik ezt sokan posztmodern kornak.

A posztmodern a paradoxonok világa. A politika leragadt a demokrácia szintjén és mint minden rendszer, amely nem képes fejlődni kiismerhetővé és kitapasztalhatóvá vállt, utat engedett a korrupciónak. A technológiai – és így gazdasági - különbségek hatalmas, egyre táguló rést ütöttek a bolygó népességének egzisztenciáján - szélsőségeket alakítva ki. Eszmei újítók nincsenek, csupán kritikusok, és a tudás, amely minden ember nemcsak elidegeníthetetlen joga, de kötelessége is, magában hordozza a felelősséget és a döntés kényszerét, amivel szellemileg még mindig nem vagyunk képesek szembenézni. Kialakultak a fogyasztói társadalmak. Az észlelésünk szelektívvé vált az "információ korában". Mindenről tudunk, amiről tudni akarunk. Kis hiper-realitásokat hozunk létre, amikben eltölthetjük az időnket: tévé, rádió, színes magazinok, na és persze az internet.

1945. augusztus 6-án nem csak Japánra dobtak bombát, hanem minden egyes emberi életre ezen a bolygón. A technika megelőzött minket és nekünk vakon kellett belépnünk az ismeretlenbe, a világháborútótól még reszketve, véresen és kábán egyenesen a jövőbe, ahol egy olyan élet várt, amire senki nem volt felkészülve. Az internet a szellem bombája, eretnek és megváltó "egy személyben". Igazi posztmodern Prométheusz. Tökéletes pótszer egy olyan világban, ahol semmiről sem akarunk tudomást venni és mégis lehetőséget ad bármilyen információ megszerzésére annak, akit érdekel. Ahogy a fissziós bomba is, ez is csupán egy eszköz, mely a felelősséget a felhasználó kezébe helyezi.

Az életünk jelentős részét leköti ma már a tömegkommunikáció. Láthatatlan hálót alkot, ami összekapcsol mindent. Átalakítja, megváltoztatja az emberi viszonyokat és bár sokan úgy gondolják, elidegenedünk egymástól, azért sikerült elérnie egy dolgot, amit még soha nem sikerült a történelem során: egyenlőséget. A létrejött internetes társadalom valami olyasmit nyújt, amit egyetlen más médium sem, mégpedig, hogy elmondhasd az őszinte véleményedet arctalanul és névtelenül ha kell, kulturális, vallási és faji korlátok nélkül, ha bírjuk. Hitelét veszti így az információ? Lehetséges. Egy információ csak annyira hiteles, mint a forrása, nade legalább megjelenik. Elérhető a véleményem mindenki számára és a hitelesség az egyén ítéletére lesz bízva, akinek elvben nem lesznek előítéletei. Létrejött egy tisztán szellemi közeg, amely lehetővé tette, hogy azok lehessünk, akik vagyunk, vagy ha úgy tartja a kedvünk, egészen mások. Olyan alapvető emberi szükségletek kielégítésére ad lehetőséget, amik a valós, mindennapi életben (IRL) a többség számára elérhetetlenek:

- önmegvalósítás
- megbecsültség
- tartozni valahová

A Maslow-féle szükségletek hierarchiájának felső három szintje. Az emberből, aki szociálisan zárkózott, egész nap egy olyan munkát végez, amit ki nem állhat. Este az interneten véleményvezérré lesz egy olyan társadalmi csoportban, ahol a valósággal szemben nem egy, hanem bármennyi életet élhet, kockázatok nélkül. Sajnos, ez sokakban az arctalanság révén és veszítenivaló híján nem csak nagyobb önbizalmat, de agressziót is szül és az egésznapos feszültséget másokon vezetik le. A mindennapokban magát tehetetlennek érző, frusztrált, elnyomott egyén gyakran csak így tapasztalhatja meg saját erejét, csak így jut gratifikációhoz.

De ez az értő figyelem és empátia területe is. A társalgó/társasági oldalakon, blogokon keresztül megoszthatjuk mindennapjaink gondját-baját, bánatát és örömeit, amivel az internet - közösségteremtő erején túl - ellátja a tömegkultúrában egyik legfontosabb szerepét: szórakoztat és egyben idealizálja, a mások szemén keresztül "misztifikálja a hétköznapokat", elhiteti velünk, hogy a sablonos élet lehet kielégítő is. Élhetővé teszi a saját életünket. Ahol egy szappanoperában fiktív szereplők életének minden részletét ismerhetjük meg, itt kvázi valós perszónákról van szó, akiket talán személyesen ismerünk is. A véleménycsere és közbeszéd tehát már olyasmi körül forog, amiről érdemesebb beszélni, ismertséget és elismertséget nyújt és törődést. Ezáltal értékképző és értékközvetítő szerepe az emberi szellem egy olyan oldalát mutatja meg, amely arctalanságán keresztül közvetlenebb, törődőbb, odafigyelőbb, mint azt a való élet erkölcsi és szociális szabályai esetleg megengednék. Nyitottságát az anonimitás egyszerű szabadságának köszönheti, ahol az ember részesülhet egy virtuális közösség akolmelegéből akkor is, mikor a való világ rideg és zavaros, átértékelődött nemi szerepekkel és a vezetők iránti bizalmatlansággal. Erre remek példa Irán, ahol a társadalmi egyenlőség csakis egy „internet-demokrácián" keresztül nyilvánulhat meg."

ma befejeztem a blog-kísérletet: 999-et olvastam idén és ma még 1-et. volt amelyiket ismerős blogok linklistájából választottam, majd onnan követtem a nyomot tovább, volt amelyikre véletlenül találtam rá, volt amelyikre felhívták a figyelmem, volt amelyik díjakat nyert, volt amelyik nem. általában elovastam az első 5-10 bejegyzést, majd vagy random olvastam archív bejegyzéseket, vagy végigolvastam az egész blogot.

van aki szerint a bloggerek szánalmasak... én nem akarok erről véleményt mondani lévén én is az vagyok. viszont láttam:
- a lélek dadaista oldalát
- a kifejezéstelen depressziót ami majdhogynem könyörög, hogy belekössenek - így kerüli el a magányt.
- a ostobaságot úri köntösben, aki egyszerűen csak szereti látni, hogy a véleménye megjelenik valahol.
- a dicsekvő kalandort, aki élvezi mások irigységét és csodálatát, pedig csak nincs otthona mert nem tudja milyen az.
- azokat akik csak maguk és mások előtt akarják palástolni a bizonytalanságukat azzal, hogy erős véleménnyel nagy hanggal írnak a világ dolgairól... bizonygatják az igazukat, vitákba szállnak, hitről és politikáról veszekednek... meddő igyekezet amit átmenetileg két korsó sör is jól helyettesít.
- mások saját világait, amit megmutatnak mindenkinek aki kíváncsi rá...

(jah és voltak a recept-blogok!)

én embereket láttam. a mindennapok (nagy/egy)szerűségét... nyelvezettől, stílustól, témától, kreatívitástól, a gondolatok koplexitásától függetlenül. álmokat, bíráskodást, segélykérést, dölyföt, örömet, bánatot. olyan dolgokat amiket nem mondanál el/hazudnál senkinek, főleg nem egy idegennek a buszmegállóban. álarcokat és csudakolbászokat egy olyan helyen ahol még a saját neved sem elég valódi. láthatatlan emberek a messzeségből, hangok a sötétben. különös kis bardó. talán a hetedik. fel se tűnne ha megcsináltuk volna igaz?

kitenném azokat amik a legjobban tetszettek, de nem lenne fair... nem verseny volt. ahogy az élet sem az. emberek vagyunk, nem élhetünk egymás nélkül.

jah igen... és rájöttem, ha túl hosszú egy poszt lófasz se fogja elolvasni.














(ha csak a farkát kergeted, akkor sose kapod el.)