épp

nem mozdulok csak a seb araszol a testemen nyitva magának utat
lármázva zajlik keresztül rajta a bíbor darazsak rendje kegyetlen illatuk kábít, mint gyöngéd szellő a vágóhíd felől. ólommal tömött kövér férgek tülekednek a rémült napvilág felé
bámulom jöttüket, aránytalan kémiájukat ahogy remegve a világ felé szöknek és
agyatlan menetelnek, áradnak és tapadnak beterítik és megjelölik a hideg színpadot
a sötét függöny közepén fénylő korong kering, ragyog. a távolból érkezik a publikum robaja
morgás és röfögés az árkon túlról, az árnyékok közül, az élvezet és csodálat kocsonyája, mámoros
ritka kép ez, a puszta hangja tépi a vásznakat úgy taszítja el magától a rozsdás, közönyös ébrenlét kusza fonalakkal szőtt tompa csendjét, részegek vagyunk, üvöltünk és örömünk az egekig ér, lángolása világítja be a színészt, mártírt, vacsorát egy személyben
az elragadtatással zengi himnuszát egy másik világnak az örökké bűzlő kénes menedéknek saját húsán át nyit kaput, rángatózó szerető lesz az elfelejtett és kitagadott jövevények keblén
és szerelmük borzalmas násztáncában elhagyja a gyötrelem és elhagyja a szenvedés.

amíg nem marad más csak a fakó szálkák. a tér csontjai. a lakoma maradékából templomot emelnek és ott imádják majd őt, a kezdettől kűzdő óriást és a lángot amit a szíve helyén hordozott. kopott lelkét kiterítik, a kicsinyek alábújnak, ott dajkálják majd őket.
a látszat vihara elől, csak így nyerhetnek menedéket. csak az ő áldozata és látomása által.
egy helyen, ahol nem szűnik a napvilág, ami mindig állni fog a sötétség ellen.