jövök a lépcsőházban nagy boldogan nyöszmögve, a zsírságos főzöttfagyimmal. a gangon ember áll, épp rágyújt, nagyon úgy néz, hogy mondani akar valamit. lassítok és bátorítólag szemmel bököm. maga elé bámul, de azért mellékesen rákérdez:
- azt itt szembe vette?
bológatok fülig fagyisan.
lenézően höhhent egyet továbbra is magaelé bámulva, beleszív a cigibe majd kioktatólag odamondja a faktumot:
- dehát azok zsidók.
...
nemtudom, hogy most a külsőm okán engem néz rosszul tájékozott szuprematistának (ami külön felbaszna), vagy egész egyszerűen csak ignoráns paraszt, de mire eddig eljutok, már mind1 is. érzem ahogy a finom-mimikai görcsök egy kivégzett kéjgyilkos halottimaszkjává rántják az arcomat, kifut belőle a vér és a szemeimbe gyűlik. három pici lépéssel máris tett-közelből bámulok a képébe. egészen ledermed és a kezeimet nézi, amik önkéntelenül markolják a levegőt. a bal válla fölé hajolok és olyan lassan, puhán és csendesen mondom, ahogy csak az ördög tud suttogni az újszülöttek fülébe: takarodj... innen... el.
cigi eldob, ajtó bezár, lánc, retesz.
helló itthon.
mizu?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
nem néztem a címet, mondom nemárbaszki hogy máshol is ez van.. de nem. 'szerencsére'. igen, helló itthon.
kösz.
nem hiszem, hogy mo. annyira depressziós hely lenne, mint sokan gondolják, de esetemben az országba visszatérés után fél óráig tartott a jókedv.
:D Váhá! Cső.
Erről eszembejutot egy csomó régi cucc, mikor még nem voltál ilyen békés. A szervdonor szöveg, meg az -aha. ezen gondolkozz el amíg vérzel- rengeteg sztori. Mekkora balhék voltak azok. Hiányzol kutya. :)
Megjegyzés küldése