transhuman

a taktikai és stratégiai tervmódosítások fényében kerültem oda, hogy meeting és lanyhuló érdeklődéssel kellett figyelnem, ahogy a vállalat "agyai" nyáladzó püffedt hasú félvak igásállatok tehetetlenségével próbálják megőrölni az információt amit én ott tényleg röviden nekik felvetettem. az egyik (nemtudom hogyan kerülhetett ebbe a pozícióba) azzal próbált hozzáértést színlelni, hogy visszamondott mindent amit addig tőlem hallott és mikor valami nem jutott eszébe kijavítatta magát. brávó. megpróbáltak kérdéseket feltenni meg érvelni valami bennük részben megfogalmazódott álláspont mellett, de harapófogóval sem tudtam emberi módon kiszedni belőlük. a közlés egyszerűen fenn akadt nekik ott bent azokon a kis filtereken. kínos, mentális párnacsata volt az egész. iszonyatosan lefárasztott. míg ők valamiféle ellenvéleményt próbáltak továbbítható formában megfogalmazni, addig én találtam a bal külső bokacsontom alatt egy kullancsot(engem mindenki csak leszívni próbál), amit könnyedén ki is szereltem, majd letettem a tárgyalóasztalra (csendben odasúgtam neki hogy ÖLJ!), hogy hátha csinál valamit. egy idő után el is indult az asztal másik vége felé. 2 executive végig megbabonázva figyelte a menetelését. bár ellenvélemény nem hangzott el, döntés végül nem született.

meghívtak ebédelni pár accountok. komoly erőfeszítésre volt szükségem, hogy evés közben ne remegjenek a kezeim, viszont találkoztam életemben talán az első olyan emberrel, aki annyira ostoba, hogy az már szórakoztató. csak rövidtávon ugyan de vicces.
én kettessével toltam a vodkákat, ők bebasztak egy pohár valami (s)lájmos lónyáltól. a munkatársaiddal piálni nem okos dolog, de mindenképpen érdekes. azért az elmúlt pár hét tapasztalatai meglepő és pontos képet festettek arról, hogy az én életvitelem az átlagdolgozóéhoz képest mennyiben tér el. a hoi-polloi szemszögéből nézve valóban nem vagyok ember. a természet csodálatos ám furcsa tréfája talán. ők csak nagyon extrém elbaszott esetekben kerülnek olyan élethelyzetekbe amik nekem triviálisak. a marginális különbség talán csak az, hogy amíg mások szenvednek és küzdenek ezek ellen a helyzetek ellen, addig én megtanultam (jól-rosszul) alkalmazkodni. vonzom a szélsőségeket ezt nagyon jól tudom. ezért ahelyett, hogy folyton rinyálnék meg vergődnék meg szenvednék, hogy "miért én?? miért én?? brühühü" megtanultam elbánni bármivel amit az élet hozzámbasz. függetlenítem... mondhatni kívülhelyezem magam a problémán és megoldom. ennyi. így működöm. elég nehéz lenne az életem, ha a futó záporesőtől kezdve a kifogyott kávéig a világ minden apróságát személyes sértésnek venném.
ha nincsenek véletlenek és ennek a sok faszságnak mind célja van, akkor valóban nemtudok másra gondolni, mint hogy pár év múlva én leszek az egyedüli ember aki meg tudja akadályozni az idegeninváziót, szuperhőssé/gonosszá változom valami borzalmas baleset folytán, megtesznek a megmagyarázhatatlan tanórai magatartás professzorává, esetleg én leszek az antikrisztus keresztapja. engem arra tréningel a kozmosz, hogy az elmém ne roppanjon össze ilyettén terhelés alatt. de most inkább duzzogok és eszek lekváros zsemlét egy kád vízben.
páp.