A reggeli több szempontból is nagyon fontos része az ember napjának. Van ugye a biológiai tényező, az ember teste bizony megéhezik amíg az elménket emészti a semmi. És ott van az a másik különösen fontos szempont, hogy amennyiben reggel csak felkelünk és minden tevékenységünk egyszerűen csak az aznapi bosszantó teendők és feladatok előkészítésére koncentrál, majd rohanunk, pár hét-hónap után joggal úgy érezhetjük, hogy az élet egy fárasztó idegrohasztó robot. Hajlamossá válunk, minden cselekedetünket erre a feszült rohanásra építeni. "Meló után még gyorsan elfutok találkozok a barátaimal, hogy aztán végre otthon lehessek, ahol.." ahol gyakorlatilag nem csinálsz semmit, legfeljebb alszol meg zuhanyzol. Az otthon és ennek autómatikus asszociációja a család, így halványodik el, foszlik ki az életünkből. Nem arról van szó, hogy nem fogunk vágyni rá, hanem egy idő után elképzelhetetlennek tűnik majd a gondolat, hogy nekünk valaha is. Többek között ezért fontos a reggeli, megalapozza az érzést az összes tudati szinten, hogy van élet a meló előtt, és a jóleső meleg a gyomrodban délig biztos mementója lesz annak, hogy van élet a meló után is. Én ma az ablakban reggeliztem, jól átsült marhahús szelet, három tojás, sajtos pirítós, újhagyma, paprika, tejeskávé, ananászlé (tudom gáz de rákattantam) és egy túrórudi. És csak néztem szépen evés közben, hogyan formálódik a világ, hogyan indulnak be és zakatolnak a zaklatott zakók, kerengenek a lenge öltönyök, rohannak a metróhoz a kis papucsok és nyári ruhák. A világ komoly tótágasához, hogyan áll vigyázba az emberi hiszékenység és igyekezet.
- Vakok és bénákként kézenfogva keresztül vezetik őket az életen. - mondta a (kibaszott) madárcsicsergés az ajtóm előtt.
- Szegény Ők. - sóhajtott az utolsó falat marhahús és eltűnt a számban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése